Piaget tanuláselmélete

Jean Piaget (1896-1980) svájci pszichológus fejlődéslélektani elmélete (szokás, némiképp félrevezető, de magától a szerzőtől eredő kifejezéssel, „genetikus tanuláselmélet”-nek vagy „genetikus ismeretelmélet”-nek is nevezni); a kora huszadik századi pszichológia és annak alkalmazásai (pl. a pedagógia, didaktika) egyik meghatározó (sokat vitatott, de tematizáló hatású) elmélete.

A szerző kutatási programját és annak eredményét általában „genetikus ismeretelmélet”-nek nevezte. Ezen nem azt értette, hogy hisz az ismeretek gének általi meghatározottságában (éppenséggel az ilyesféle elvek tagadói közé tartozott), hanem a „genetic” szó egy másik, paronim jellegű értelmére („fejlődés”, „fejlődéstörténet”) gondolt, tehát ez egy olyan elmélet, amely az ismereteknek az egyén fejlődésével párhuzamos kifejlődésével, kibővülésével foglalkozik. Vagyis annak tárgyalása, hogyan fejlődnek az ismereteink: ezek (ki)fejlődésének (genezisének) elmélete ^[1]. Korlátozott mértékben ugyan, de a mai értelemben véve is tartalmaz az elmélet genetikus (génekre utaló) elemeket ^{(ld. lentebb)}, noha semmiképp sem fogadja el, hogy ezek az egyénre nézve teljesen és mindent meghatározóak lennének.

Története

Előzmények

Piaget elmélete egy többszáz éves kérdésre adott egyik, elvileg lehetséges válasz: az ember tudása teljes mértékben a tapasztalatok és tanulás végeredménye (szociáldeterminizmus), vagy öröklött-e, a csecsemővel vele születik (pszichogenetikus determinizmus)? Mindkét nézet régóta jelen volt az európai kultúrában. Az elsőt már az empirista filozófus, John Locke (1632 - 1704) is képviselte (tabula rasa-elmélet), a XVIII. szd.-ban Helvetius francia filozófus a nevelés mindenhatóságáról írt. A másik nézetet képviselte Jean-Jacques Rousseau (1712 — 1778), aki szerint az ember természete vele születik, és alapvetően jó, csak a társadalom rontja meg; de hasonló, csak épp pesszimista véleményt fogalmazott meg (az ember születésénél fogva rossz) a XIX. szd.-ban a filozófus Arthur Schopenhauer (1788 - 1860). Olyan biológusok, mint Darwin (1809 - 1882) és Mendel (1822 - 1884) színre lépése, jelentős szaktudományos támogatást adott a viselkedés öröklődése elméletének (alapot adva Cesare Lombroso (1836 - 1909) „született gonosztevők” elméletének és Francis Galton (1822 - 1911) eugenikájának), míg a huszadik században ezzel erős ellenhatást képezett a behaviorizmus mozgalma. Piaget elmélete egyfajta középutas választ ad a kérdésre, nem illeszthető egyik fejlődéselméleti szélsőség keretébe sem.

Az elmélet épít Kant ismeretelméletére, Darwin fejlődéselméletére, a korabeli reformpedagógia és kognitív pszichológia tanaira, de felhasználja Piaget saját, klinikai kísérleti kutatásainak és gyermekei állandó megfigyelésének és kikérdezésének tapasztalatait is. A diplomaszerzés utáni első munkájaként - (1919-től, Párizsban) a szerző intelligenciatesztek értékelésével foglalkozott Théodore Simon számára ^[2] , azonban jobban érdeklődött a gyermekek rossz válaszai, mint a tesztekből levonható statisztikai tanulságok iránt (Miért csinálnak ilyen jellegzetes hibákat a gyerekek? Miért nem a felnőttek?). Elkezdte három saját gyermekét figyelni, játszani velük, egyszerű tudományos és etikai problémák elé állítva őket.

Az elmélet összetevői

Az adaptációs elmélet

Az elmélet szerint az egyén állandó kölcsönhatásban él környezetével, egyrészt alkalmazkodik hozzá, a szervezet belső állapotának megváltoztatásával (akkomodáció, azaz idomulás), másrészt pedig igyekszik megváltoztatni magát a környezetet is (asszimiláció, azaz hasonítás). A szervezet és a környezet közti „feszültségek”, állapotkülönbségek mindkét esetben kiegyenlítődnek (a homeosztázis ideális, noha általában a külső-belső környezet változékonysága miatt el nem teljesen el nem érhető állapota), állandóan egy egyensúlyi állapot felé tartva. Az asszimilációs-akkomodációs folyamatok összefoglaló neve adaptáció (alkalmazkodás).

Az elme működése is végső soron ezt szolgálja, és ugyanígy megfigyelhető működésében az asszimilációs és akkomodációs folyamatok antagonisztikus egyensúlya: a környezethez való ilyetén alkalmazkodás az elme működésében is végbemegy. Például amikor eszünk, az étel a szervezet részévé válik, ez asszimiláció, míg ha éles fény tűz a szemünkbe, elfordítjuk a fejünket, ez akkomodáció. Ha elmagyarázzák nekünk a rablórömi nevű kártyajáték szabályait, akkor ezt az ismeretanyagot kognitív szinten asszimiláljuk, míg ha felvilágosítanak minket valamely tévedésünkről, akkor a saját elménket a környezethez igazítjuk, azaz akkomodálódunk.

Az akkomodáció feltételezése Piagetnél eleve kizárja, hogy őt a pszichogenetikus elméletek hívének tekitnsük, hisz egy genetikailag tökéletesen meghatározott elme nem képes változtatni önmagán, márpedig az akkomodáció ezt jelentené. Az egyén örökli a biológiai és a szenzomotoros (érzékelő és mozgató) kiegyenlítő mechanizmusokat, de ettől függetlenül, viselkedését a környezet jelentős mértékben befolyásolni képes. Viszont - amiért az adaptációs elmélet több-kevesebb (inkább kevesebb) joggal modern értelemben is „genetikus”-nak nevezhető - Kanttól eredően bizonyos elmebeli a priori (az egyénnel született) mechanizmusok létét mégis elfogadja, feltételezi, tehát elmélete a szociáldeterminizmust is tagadja.

Immanuel Kant az emberi tudat működését (ld. A tiszta Ész kritikája) úgy képzelte el, hogy az emberi megismerés kettõs rendszerben mûködik. Vannak a beérkezõ adatok, melyeket érzékelés, tapasztalás útján szerzünk, és nem öröklöttek (a posterioriak). A tudásnak azonban vannak olyan, az emberrel vele született (a priori) ismeretei, melyek az adatok feldolgozását segítik. Ha modern köntösben értelmezzük Kantot, az a priori kategóriák valójában a génekkel öröklött értelmezõ rendszerekként tekinthetõek ^[3]. Az adatokat az értelmezõ rendszerek hatályuk alá vonják. Nincs közvetlen nyers érzetadat, ahhoz mindig kell egy meglévõ séma. Ezt érti Piaget asszimiláción. Amit kapunk a világból, azt hozzáidomítjuk ahhoz, ami a fejünkben már van. Az akkomodáción viszont azt érti, hogy ami a fejünkben van, idomul ahhoz, amit a világból kaptunk. A kettõ együtt alkotja az alkalmazkodás ciklikus biológiai folyamatát, az adaptáció folyamatát.

Piaget úgy gondolta, hogy egész elmélete egy kanti ciklicitást sugall az emberi megismerés fejlõdésérõl, legyen az a gyerek (vagy a tudomány fejlõdése). A már említett akkomodáció, asszimiláció és adaptáció fogalmakkal próbálja visszaadni azt a ciklicitást, amit már Kant is hangsúlyozott.

Az egyensúly-motivált ismeretbővítés elmélete

Piaget tagadta, hogy a gyermek elméje kiszolgáltatott, passzív bábja lenne akár génjeinek, akár a környezet ingereinek. Hite és tapasztalatai szerint a kognitív jellegű tudás megszerzésére belső erők hajtják a gyermeket aktív információkeresésre. Ez a tana lett később a motivációs kutatások egyik elindítója. Piaget az információszerzés elsődleges motivációját az adaptációs folyamat egyensúlyra törekvésében jelölte meg: a kognitív fejlődésben késztetés jelentkezik a környezettel való interakcióra annak érdekében, hogy a kognitív funkciók állandó működésben legyenek, az új ismeretek asszimilációja egyensúlytalanságot szül, majd törekvés az egyensúlyra új struktúrát teremt. A kutatások ösztönzik az érdeklődést, felfedezést és induktív tanulást, melyben a saját aktivitás során történik a megértés.

A strukturális sémák és reprezentációk elmélete

Piaget szerint, összhangban az aktív tudásszerzés tanával, a gyereket úgy kell tekinteni, mint egy minden iránt érdeklődő tudóst, aki kísérleteket hajt végre a körülötte lévő világon, hogy megnézze mi történik. Ezen miniatűr kísérletek eredményeinek a gyermek tudatában való leképeződéseit Piaget sémáknak nevezte. Ha a gyerek új dolgot észlel, megpróbálja már egy létező sémával megérteni, ez asszimiláció. Ha nincs megfelelő séma, a gyermek átalakítja a világról alkotott képét úgy, hogy lehetőleg egy már meglévő sémát módosít; e folyamat már akkomodáció. Az új ismeretek asszimilációja egyensúlytalanságot szül, majd törekvés az egyensúlyra új struktúrát teremt.

A sémák fő feladata a világ jelenségeinek reprezentációja. Piaget szerint egy tárgy, vagy általában, egy jel reprezentációs funkciójáról akkor beszélhetünk, mikor el tudunk szakadni az ingerfüggôségtôl, vagyis a jel hatására akkor is fel tudjuk idézni a jelentést, ha a jelentést képező tárgy épp nem elérhető az érzékelés számára. Ez a folyamat tehát „több”, mint a puszta jelfelismerés, amikor a jeltest és a jelentés is rendelkezésre áll az érzékelés számára, és képesek vagyunk a két érzékelt tárgyat összekapcsolni. A reprezentáció fogalma azóta nagyívű pályát futott be a kognitív pszichológiában.

A bonyolultabb sémákat struktúrának nevezte (itt Piaget lényegében absztrakt algebrai csoportokhoz hasonló struktúrák idegrendszeri reprezentációjának az élettapasztalatok által támogatott fokozatos kialakulásáról beszél. Piaget nemcsak orvos-pszichológus volt, de értett a logikához, a matematikához, sőt, valamennyire az absztrakt algebrához is - nem véletlen, hogy sokat foglalkozott a számfogalom és a mennyiségek analízise gyermekkori kialakulásával). A struktúrák cselekvések kognitív reprezentációinak, a műveleteknak rendszerei. A felnőtt korra kialakult műveleti rendszer, Piaget szerint, négy nagy részre tagolódik: az első az állandónak tekintett egyedi elemekre vonatkozó műveleteké (a halmazműveletek), a második a tárgyakat megkonstruáló műveleteké (osztályozások, sorba rendezések, idő- és térbeli helyettesítések, stb.), a harmadik az értékeket megkonstruáló műveleteké (számolás), a negyedik az ítéletlogika, tehát a matematikának és minden tudománynak az alapja.

A szakaszelmélet

Fejlődéslélektani elmélete szerint a gyermek kognitív fejlődésében világosan megkülönböztethetőek olyan szakaszok, melyek időbeli elhelyezkedése és tartama egyénenként változhat, de ettől eltekintve mindekire jellemzőek, és egymáshoz viszonyított sorrendjük szigorúan meghatározott, mindenkire egyformán érvényes. E négy, alszakaszokra is osztható fő szakasz a következő:

1. Érzékszervi-mozgásos szakasz (szenzomotoros periódus); cselekvéses helyzetmegoldás jellemzi;
2. Műveletek előtti szakasz: szemléletvezérlésű (intuitív) gondolkodás és még mindig nagyfokú egocentrizmus jellemzi;
3. A konkrét műveleti szakasz: internalizált, reverzibilis cselekvésekkel megjelenő gondolkodási műveletek jellemzik;
4. A formális műveleti szakasz; a kombinatorikus gondolkodás, a hipotézis-alkotás és dedukció kialakulása.

Szenzomotoros szakasz

(0.-2. év)

A gyermek saját testének mozgatásával kapcsolatos kísérleteket végez (meddig kell nyújtóznia, hogy le tudja verni az ágy szélére tett tányért, és mi történik, ha ez leesik). Kialakul saját teste és a környezet megkülönböztetésének képessége, és a tárgyállandóság tudatosulása (a tárgyak akkor is léteznek, ha nem érzékeljük őket).

Ez az alapja annak, amit Piaget néhol reprezentációs funkciónak nevez (ld. fentebb). Másfél-két éves kor között megjelennek az első szavak, a gyermek beszélni kezd. Nemcsak a konkrét, kézzelfogható tárgyak reprezentálhatnak, jelezhetnek egy másik tárgyat (faló az igazi lovat), de az olyan, nagymértékben elvont (mert a reprezentált tárgyra, a jel jelentésére nem hasonlító) dolgok is, mint a szavak hangalakja. Emlékeztetőül: a szerző a reprezentációk meglétének alapfeltételének az ingerfüggetlenséget tartotta.

Műveletek előtti szakasz

(2.-7.- év)

Másfél-két éves korára a gyermek beszélni kezd, tárgyak és szavak is szimbolizálhatnak egy másik tárgyat.

Műveletnek egy olyan információátalakító mentális szabályt nevezünk, amely megfordítható. Például, ha egy magas, vékony pohárból alacsony, vastag pohárba öntjük a vizet, a felnőtt tudja, hogy a vízmennyiség nem változott (megmaradási elv), és ugyanez a vízmennyiség visszaönthető lenne, a gyermek azonban úgy hiszi, a víz mennyisége csökent.

Piaget úgy vélte, ez azért van így, mert egy konzervációs folyamatban a gyermek képtelen - és ez a műveletek előtti szakasz alapvető jellegzetessége - egy tárgyat jellemző mennyiségek közül egyszerre többet figyelembe venni (egydimenziós gondolkodás). Ha például egy pénzkupacot egyenes sorba rakunk, a gyermek úgy véli, abban több korong van, mint a kupacban, mert csak a számára legjellemzőbb méretet, a hosszúságot veszi tekintetbe.

A fejlődés nemcsak a fizikai ,de a társas világ megértésére is hatással van. A gyermeket e szakaszban erkölcsi realizmus jellemzi, úgy véli, az erkölcsi és játékszabályok állandó létezéssel bíró, abszolúte szent, módosíthatatlan igazságok, ha például megsértené a szüleit, elütné egy autó, vagy valami más büntetést okvetlenül kapna még akkor is, ha szülei nem büntetnék meg. Az erköklcsi törvények éppoly törvények, mint a fizikaiak.

Konkrét műveleti szakasz

(7.-11. év)

Az absztrakt műveletek, szabályok felfogására képesek, de azokat csak konkrét tárgyakra képesek alkalmazni. Hipotéziseinek ellenőrzésében legfontosabb a szisztéma nélküli találgatás szerepe. Megérti, hogy egyes társas konvenciók önkényesen is megváltoztathatóak.

Formális műveleti szakasz

(11. évtől)

Elvont (inger- és reprezentációfüggetlen) kijelentések logikai elemzésére képes, hipotéziseit módszeresen ellenőrizni képes. Jövőre, lehetőségekre és ideológiai problémákra vonatkozó kérdésekkel is foglalkozik.

Kritikák, az elmélet értékelései, besorolása

Piaget amerikai statisztikus kísérleti pszichológus kortársai a kis számú alanyon végzett, „gyermektanulmányi” módszerét (saját gyermekei megfigyelése) mint tudománytalant kritizálták (Piaget is kritizálta a statisztikus intelligenciateszteket). Az elmélet kidolgozásától kezdve mintegy 30 éven át, a nagymértékben szociáldeterminista behaviorizmus uralta angolszász nyelvterületen, gyakorlatilag nemétezőnek számított, 1932 és 1950 között a szerző semmilyen művét sem fordították angolra, a hatvanas években azonban tanait újrafelfedezték. Ekkoriban keveredett vitába viszont a pszichogenetikus deterministák egy szárnyával (Piaget-Chomsky-vita), az emberi nyelv veleszületettségét hirdető Noam Chomsky és Jerry Fodor követőivel.

Piaget tanaival sokan nem értenek egyet. Számos kísérletet végeztek annak bizonyítására, hogy az általa formálisnak nevezett problémákat a 12 év körüli életkornál korábbi életkorban is meg lehet ismerni. Mindennek ellenére az ő felosztását tekintik a fejlődésről való gondolkodás alapjának.

A Piagettel kapcsolatos kritikákat Howard Gardner így foglalja össze:

• Piaget értelemfelfogása túlságosan a nyelvi képességekhez kötött (verbalizmus). Úgy tűnik, eredményei kevésbé érvényesek a nem-nyugati kultúrákban, de nyugaton sem mindenkire egyformán alkalmazhatóak. Piaget mintegy kis tudósnak tekinti a gyereket: „egy művész, egy jogász, egy sportoló, egy politikai vezető” jellegzetes kompetenciái nála számításon kívül maradhatnak.
• Sokak szerint az értelmi fejlődés sokkal folyamatosabb és fokozatosabb, mint ahogy azt Piaget sajátos ugrásokra épülő rendszere felvázolja. Modern kísérleti eredmények alapján úgy tűnik, Piaget sokszor alábecsülte vizsgálati alanyainak képességeit, pl. a tárgyállandóság felfogására vagy utánzásra sokkal koraibb életkorban is képesek a kisgyermekek, mint feltételezte.
• Piaget feltételezte, hogy az értelmi fejlődés független a konkrét anyagtól, amelyen a műveleteket végezzük. Ma a pszichológusok többsége másként gondolja: az egyik területen állhatunk jóval alacsonyabb vagy magasabb szinten, mint egy másikon.

A genetikus ismeretelméletet, annak struktúrákra és reprezentációkra vonatkozó tanai miatt, Pléh Csaba a kognitív tudományok úttörő elméletének tekinti, szokás Piagetet a pedagógiai konstruktivizmus előfutárának is tekinteni.