Isten
Istennek azon természetfeletti lényt vagy lényeket nevezik, aki, vagy akik a vallások, vagy a mitológiák szerint a világot teremtették, vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak neki(k), és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az emberekét meghaladják. Az ateisták az Isten és istenek létét erősen vitatják.
Egyistenhit (Monoteizmus)
A nagybetűs Isten szóval általában a egyistenhívő (monoteista) vallások legfőbb lényét jelezzük, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. Gyakran Úrként, Atyaként is megjelenik.
A monoteizmus első és legkorábbi jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek, de nagyobb hatással valószínűleg csak a perzsa Zoroaszter és istene, Ahura Mazdá valamivel későbbi vallásának egyistenhívő elemei voltak a többi egyistenhívő vallásra. Ezt a vallást Zoroaszter (Zarathusztra) perzsa próféta alapította, aki tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a mennyországról és a pokolról, az eljövendő megváltóról, a halottak feltámadásáról és az utolsó ítéletről.
A monoteizmus (magyarul egyistenhit) az egy, élő, és személyes Istenbe vetett hit, illetve a róla szóló tan. Ellentéte a politeizmus. A világ lakosságának mintegy fele tartozik a három nagy monoteista vallás valamely felekezetéhez: zsidó vallás, kereszténység, iszlám.
A monoteizmus kialakulása a Krisztus előtti harmadik évezredig vezethető vissza. Már az ókori Egyiptom vallásának voltak olyan vonásai, amely szerint volt a legnagyobb "Isten" (henoteizmus), a többiek pedig az egy, igaz Istennek voltak valamiféle megnyílvánulási formái. Ez a kristályosodási folyamat a hinduizmus fejlődésének bizonyos fázisaiban is megfigyelhető, míg a buddhizmus nem ismer személyes Istent; az abszolútum amelyről a buddhista íratok szólnak alapjában véve személytelen princípium, a vallás pedig erkölcsi előírásokról és a helyes életvitelről szól.
A monoteizmus a maga legtisztább formájában a szemita hébereknél jelenik meg a Közel-Keleten a Krisztus előtti első évezred elején. A monoteizmus legősibb könyve a Tóra, Mózes első öt könyve. Ennek a kiterjesztése a Talmud. A zsidó szentíráshoz még hozzá tartozik sok-sok könyv. Ennek az első században kibővített változata a kereszténység szent könyve a Biblia, mely még tartalmazza a négy evangéliumot,az Apostolok cselekedeteit, a Páli leveleket, a Katolikus leveleket és a Jelenések könyvét. Az iszlám vallás szent könyve, a Korán (7. század), jelentős elemeket tartalmaz a keresztény, illetve zsidó szentírásból.
Isten fogalma az ábrahámita vallásokban
A keresztények istenképe a Biblián alapszik. Habár a Biblia nem ad rendszerezett teológiát vagy pontos definíciókat, Istent mindenképpen mint személyt ismerhetjük meg belőle.
Az Apostoli Hitvallásban a következőképpen foglalják össze, hogy szerintük kicsoda Isten: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”
Istent egy, a kereszténységbe bevezető könyv a következőképpen határozza meg: „Isten a végtelen Szeretet, végtelen Jóság, végtelen Szépség.” [1] A kereszténység legtöbb változata szerint egyszerre három személy: az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (vagy Szent Szellem); ez a szentháromság.
Isten fogalmát a zsidó, keresztény és muzulmán vallású ember
- a lét vonatkozásában az örökkévalóként,
- a világ viszonylatában a teremtőként,
- az emberi élet vonatkozásában az atyaként,
- szociális viszonylatban tanúként, gondviselőként és bíróként
- az okság viszonylatában a mindenhatóként,
- a teleologikus viszonylatban az úrként, vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet után esedékes jutalma) megadójaként
nevezi vagy határozza meg.
Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is. A legnagyobb közös nevezője ezen isteni „elképzeléseknek” az, hogy Isten a hit elnevezésű lelki tevékenység absztrakciója, míg az egyes tulajdonságokkal való konkretizálás eredményeképpen különböző, tudományosan nehezen bizonyítható létező megtestesítője. (A hit valamire vonatkozó, a cselekvést, a jövőre irányuló lépéseket illető, nem bizonyítható feltételezések köre.)
Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció.
Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és az omega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni.
A zsidó, keresztény és muzulmán vallási, kulturális körben a vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását, látványának megjelenítését. Lásd: „Vagyok, aki vagyok”, és az Isten szó értelmezései, továbbá az ábrázolás tilalma.
Az emberi sors fordulatainak, alakulásának értelmezése Isten cselekedeteként
A szabad akaratban vagy az eleve elrendelésben is hisznek vallásos emberek.
Az Isten fogalmához a következő cselekvések kapcsolódnak:
- ha jutalmaz, akkor áldásban részesít
- ha megbocsát, akkor kegyelemben részesít
- ha büntet, akkor elfordítja rólunk tekintetét
- ha megnyugtat, akkor megvilágosít, stb.
Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy
- imádja, imádkozik hozzá
- kér tőle, könyörög neki és fohászkodik hozzá
- tanúságot tesz mellette, illetve hitéről, stb.
Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan, stb.
Sokistenhit (Politeizmus)
Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a vallások teremteni képes lényeit, mint amilyenek például az egyiptomi, a görög vagy a római vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyűjtött istenei igen változatosak és nagyon nagy az összámuk. Több álláspont és becslés szerint ez legalább tízezer feletti. Az emberek által már nem gyakorolt vallások isteneit mitológiai alakoknak is szoktuk nevezni. Nagyon sok vallásban az istenek külön társadalmat alkotnak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt istene, akit mi Zeuszként ismerünk. Ezen kívül voltak félistenek és más isteni alakok is.
Istentagadás (Ateizmus)
Az isten fogalmának memetikai értelmezése
„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.” — Richard Dawkins
Richard Dawkins
Clinton Richard Dawkins (Nairobi, 1941. március 26.) etológus, evolúcióbiológus, az Angol Királyi Társaság tagja, aktív ateista. Dawkins széleskörű ismertségre tett szert Az önző gén című könyvével.
A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek:
- Rendkívüli másolási sebessége:
- Nagy lélektani vonzerő:
- A lélek örök életét ígérve megoldást kínál a haláltól való félelemre
- Biztonságérzetet ad az e világi cselekedetek igazságos másvilági jutalmát és büntését előrevetítve
- Támaszt nyújt saját fogyatékosságaink miatti aggályainkkal kapcsolatban, placebóként működve
- Önmaga terjesztésére biztat
- Nagy másolási pontossága:
- Stabilitása:
- Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál
- Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását (lásd: vakhit)
Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció
Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek, főként a bibliában leírt Isten iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Freud ezt abban látta, hogy az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)
Sigmund Freud
Sigmund Freud (Freiberg, 1856. május 6. – London, 1939. szeptember 23.): osztrák neurológus, a pszichoanalitkus iskola megalapítója. A pszichoanalitikus iskola alapelmélete, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy viselkedésre. Bizonyos tudattalan gondolatok és emlékek - különösen a szexuális és agresszív jellegűek - neurózis forrásává válhatnak, ugyanakkor a neurózisok kezelhetőek a tudattalan gondolatok és emlékek felszínre hozásával. Erre irányuló módszerét nevezte el pszichoanalízisnek. Kezdetben Freud - Breuer nevű kollégája nyomán - hipnózissal dolgozott. Később úgy látta, hogy nem mindenki hipnotizálható, s hogy hipnózissal nehéz tartós eredményeket elérni. Felfedezte, hogy az elfojtott, tudattalanná vált emlékek szabad asszociáció révén is felszínre hozhatóak. Ebben alapvető jelentőséget tulajdonított az álomfejtésnek, ezt nevezte a tudattalanhoz vezető "via regia"-nak, királyi útnak. Hasonlóképp jelentést tudott tulajdonítani, s a terápiában fel tudta használni az elvétéseket.
Freud munkássága a 20. század eleji Bécsben meglehetősen vitatott volt, és ezek a viták teljesen napjainkban sem csitultak el. Ennek ellenére nem csak a pszichológia egyik nagy újítójának tartják, de a nyugati gondolkodásra egyik legnagyob hatással levő alaknak is. Munkásságának eredményei gyakran kerülnek az irodalom és a filozófiai viták fókuszába, vitatva a tudományos és orvosi értéküket. Hatással volt ezen kívül még a szociológiára, antropológiára, politikai tudományokra, történelemre, irodalomra, művészettörténetre és kritikára. Egyik híres tanítványa a magyar Ferenczi Sándor.
Sigmund Freud: Pszichoanalízis
Istenérvek és kritikáik
Isten létezése mellett - vagy ellen - számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában.
Ontológiai istenérv
Az ontológiai istenérv teológiai és filozófiai fogalom, egy kísérlet Isten létezésének bizonyítására. Az a fő érdekessége, hogy tisztán logikai alapokra kivánja helyezni a bízonyítást.
Jelenleg az uralkodó analitikus filozófia tézisei szerint az ontológiai istenérvekkel általánosságban az a probléma, hogy egy teoretikus, analitikus bizonyítás semmiképpen nem tud bizonyítani valamilyen valóságra vonatkozó, szintetikus állítást. Az ontológiai istenérvek tehát egy absztrakt rendszert vázolnak fel, amelynek empirikus igazsága még külön kérdés. Érdekesség továbbá az is, hogy amennyiben az érvek mégis konkluzívnak tünnek, akkor pontosan mi a hiba bennük. Ilyen szempontból ezen az érvek kritikái a logika fejlődésének fontos elemei voltak.
- Canterburyi Szent Anzelm ontológiai istenérve
Az ontológiai istenérvek közül a legkorábbi ismert, és talán leghíresebb. Canterburyi Szent Anzelm (Aosta, Olaszország, 1033. – Canterbury, 1109. április 21.). Ontológiai istenérvét Proslogion című műve tartalmazza. Noha a századok során az érv számtalan filozófiai és teológiai megfontolás kiindulópontja volt, fontos megjegyezni, hogy az ontológiai jellegű istenérveket a keresztény egyházak sem Anzelm korában, sem később nem tették dogmatikájuk részévé.
Canterburyi Szent Anzelm istenérvének vázlata:
- Isten olyasvalami, aminél nagyobb nem gondolható el.
- A balga azt mondja a szívében: „nincs Isten”. (Zsolt. 53,2)
- A balga érti, amit hall.
- Ami megértetik, az legalább az értelemben van.
- Más (valamely dolognak) az értelemben lennie, és más megérteni, hogy valami valóságos dolog.
- A balga hallván megérti az állítást, hogy „aminél nagyobb nem gondolható el”.
- Aminél nagyobb nem gondolható el, az legalább az értelemben van
- Ami az elmében is és a valóságban is van, az nagyobb annál, mint ami csak az értelemben van.
- Ha az, aminél nagyobb nem gondolható el, csak az értelemben van, akkor elgondolható nála nagyobb, az, ami az értelemben is van és a valóságban is.
- De Isten nem lehet ilyen, mert lenne nála nagyobb. (9 ellentmond 1-nek.)
- Tehát az, aminél nagyobb nem gondolható el, az elmében is és a valóságban is létezik.
- Tehát Isten a valóságban is létezik.
Kritikák és filozófiai értékelés
Anzelm istenérvét már kortársai sem fogadták egyöntetúen el, a mással kapcsolatban egyébként nem ismert Gaunilo nevű szerzetestársa is kritizálta.
- Gaunilo kritikái közül talán az a legkézenfekvőbb, ahol egy ellenpéldára hivatkozik. E szerint Anzelm érvét sematizálni lehet, és Isten helyére, más, hasonlóan konstruált, de képtelen dolgokat lehet behelyettesíteni, például a legnagyobb elképzelhető mesés szigetet (amely a valóságban persze nem létezik). A behelyettesítés után, ha Anzelm érve helyes volna, akkor abszurd módon bizonyítaná a legnagyobb mesés sziget létezését.
- Aquinói Szent Tamás Anzelm érvében isten eképpen való definícióját nem fogadta el: „Isten olyasvalami, aminél nagyobb nem gondolható el.”
- Kant az istenérv hibájának azt tartotta, hogy a létezés nem tulajdonság, azaz nem olyan módon illeti meg és teszi létezővé a dolgokat, mint ahogy a többi tulajdonság jelenléte egy bizonyos tulajdonságúvá tesz valamilyen entitást.
Jelenleg a filozófusok körében elfogadott, hogy Anzelm istenérve nem érvényes. Ennek ellenére az érv két okból továbbra is fontos filozófiai vizsgálódások tárgya. Egyrészt vita folyik arról, hogy milyen további kiegészítésekkel illetve előfeltevésekkel lehet az érvet konklúzívvá tenni – azaz, hogy van-e arra mód, hogy isten létezését valóban vissza nem utasítható módon bizonyító ontológiai istenérvet alkossunk meg Anzelm érvéből kiindulva. Másrészt, még ha úgy találjuk is, hogy ez nem lehetséges, az ontológiai istenérvek beható elemzése ebben az esetben is elengedhetetlen, mivel sok filozófiai kérdés merül fel velük kapcsolatban. A magyar filozófusok közül érdemes megemlíteni legtekintélyesebb analitikus filozófusunknak, Altrichter Ferencnek az ontológia istenérvet kritikailag elemző tanulmányait, Klima Gyulát és Ruzsa Ferencet, akik különböző módokon logikailag elemezték az érvet, valamint Geréby Györgyöt.
- Descartes ontológiai istenérve
Rene Descartes újrafogalmazta Anzelm istenérvét, amelyet Kant kritizált olyan szempotnból, hogy a létezés, az egy egzisztenciális kvantor, és nem tulajdonság, márpedig Descartes tulajdonságként kezelte.
René Descartes: Értekezés a módszerről
- kozmológiai istenérv
- Pascal valószínűségi érve
- Aquinói Szent Tamás, az „első mozgató”-érv
Aquinói Szent Tamás
Aquinói Szent Tamás, Tommaso d'Aquino (Roccasecca, 1224 vége/1225 eleje - Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, filozófus, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert.
Élete
A nápolyi Aquino-i grófok nemzetségéből származott.
- Ötéves korában a Montecassino-i bencés kolostorban kezdi meg tanulmányait.
- Tizennégy éves korában Nápolyba küldik, ahol megismeri a dominikánusok rendjét. Elhatározza, hogy ott fog tanulni.
- 1244 áprilisában megkezdi tanulmányait a nápolyi domonkos kolostorban. Egy hónap múlva továbbképzésre Párizsba küldik. Útközben testvérei megakadályozzák továbbutazását, saját várukban tartják fogva. Tamás közel másfél évi kényszerpihenő után folytathatja csak útját Párizsba.
- 1245 nyarán Párizsba érkezik. Találkozik Albertus Magnussal, akinek előadásait hallgatja.
- 1248. mesterét Kölnbe küldetésekor Tamás is követi, ahol négy évig folytatja tanulmányait.
- 1252. Párizsba megy, Tamás már tanárként folytatja tevékenységét.
- 1256. A pápa közbenjárására már magiszterként adhat elő.
- 1259-1269. Itáliában teológiát tanít.
- 1260. A pápa a görög császárral folytatott uniós tárgyalásokhoz Tamást kéri fel.
- 1262. Boldog Özséb, a Pálos Rend alapítójának Orvieto-i látogatása után (ekkor ott volt a pápai udvar), Tamás maga is támogatja a magyar szerzetesrend jóváhagyását.
- 1265. Rómában átveszi a rendi főiskola vezetését.
- 1267-1269. Ezekben az években írja fő műveit, köztük a Summa Theologiae-t.
- 1269-1272. Ismét a párizsi egyetemen tanít.
- 1272. Tamást a domonkosok visszahívják, és megbízzák egy teológiai főiskola szervezésével.
- 1274. Elindul a lyoni uniós zsinatra, ám már korábban kezdődött betegsége megakadályozta részvételét. Útja során, március 7-én a Fossanova-i ciszterci kolostorban fejezi be földi életét. Két nap múlva temetik el ugyanott.
Foglalkozott az akkor még tudománynak számító alkímiával és asztrológiával is. Sokat merített Arisztotelész filozófiájából, az iszlám misztikából, Szent Ágoston tanaiból, ám mindezeket megújította és egységbe foglalta, ebből alakult ki az úgynevezett tomizmus.
Tanainak fő motívuma Isten bizonyítékának öt alapelve, miszerint a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: "Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben."
- "Mivel az ember természete testből, lélekből és szellemi összetevőkből áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt."
Utóhatása
Tanításait az utókor tomizmus néven ismeri.
- Aquinói Tamást 1323-ban avatták szentté.
- A pálosok, rendjük alapításakor tett szolgálataiért minden kolostorban képet vagy szobrot állítottak tiszteletére, iskoláikban pedig Arisztotelész mellett Szent Tamás szellemében tanítottak.
- Nevét viseli a Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság is.
- Szobra áll a piliscsabai egyetem Stephaneum épülete előtt.
- moralitás-érv
- Kurt Gödel ontológiai istenérve
Kurt Gödel (Brünn, Morvaország, Osztrák-magyar Monarchia., 1906. április 28. – Princeton, USA, 1978. január 14.) világhírű matematikus, logikus, tudományfilozófus. Leghíresebb eredménye a nemteljességi tétel, ami azt állítja, hogy minden ellentmondásmentes rekurzíven felsorolható axiómarendszer, ami tartalmazza a természetes számok axiómarendszerét, nem teljes, azaz, vannak eldönthetetlen problémái. További nevezetes eredményei a teljességi tétel, ami szerint minden ellentmondásmentes elméletnek van modellje, valamint az, hogy a halmazelmélet axiómarendszereiben nem lehet megcáfolni sem a kiválasztási axiómát sem a kontinuumhipotézist. Minden idők egyik legnagyobb logikusa volt. Amikor az amerikai Time hírmagazin 1999 március 29-én különszámot jelentetettt meg a 20. század száz legfontosabb tudósáról, két matematikusról írtak cikket: egy hosszút Gödelről és egy rövidet Erdős Pálról.
Ezek legtöbbjéről ma is viták folytak a filozófia történetében: már Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant foglalkoztak elődeik istenérvével. Anzelm istenérvét például Tamás nem fogadta el, Descartes újrafogalmazta, majd Kant ismét elvetette.
Egyes ateisták (pl. Michael Martin), szabadgondolkodók és sok hívő az ismert istenérveket megcáfoltnak tartja. Mások szerint az istenérveket csak az ateisták és szabadgondolkodók tartják logikailag hibásnak vagy a tudomány által megcáfoltnak (jóllehet sokat közülük éppenséggel vallásos emberek cáfoltak meg).
A történeti vallások egyes irányzataiban (ld. tomizmus) és bizonyos mai vallásokban és világnézetekben (ld. Swimburne, Plantigua) is fellelhető, hogy Istennek racionális úton értelmezhetőnek, és igazolhatónak kell lennie.
Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például az előbb említett Swimburne és Plantigua.
Istenkáromlás
Istenkáromlás, vagy blaszfémia az Isten és a vallási tisztelet tárgyainak sértő szándékkal történt lealacsonyítása.
A régibb és az újabb felfogás között két lényeges különbséget állapíthatunk meg. A régi felfogás a büntett tárgyául magát az Istent tekintette s az aránytalanul súlyos büntetések a megsértett istenség kiengesztelését célozzák. Az újabb felfogás szerint emberi cselekmény az Istent nem sértheti, Isten emberek védelmére nem szorul, a jogvédelem tárgya nem az Isten, hanem az állampolgároknak vallásos érzései, mely a vallásos tisztelet tárgyainak megsértésén joggal megbotránkozhat. Mig továbbá a régi felfogás csak egy (a saját) vallásra volt tekintettel, ma a jogegyenlőség érvényesülésével az elismert hitfelekezetek tagjainak vallásos érzései is jogvédelemben részesülnek.
Linkek
Istennővel kapcsolatos linkek gyűjteménye: www.istenno.lap.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
